keresés...

Meddig védjünk egy lufit?

Minden szülő vagy nagyobb testvér előtt ismert az a helyzet mikor a gyermeke meglát egy lufiárust egy fesztiválon, vagy a téren, netán a parkban az állatkert előtt. Ilyenkor a kisebbek szinte rögtön odarohannak a héliummal telt színes léggömbökhöz, és elkezdődik a hosszú harc, hogy „anyu/apu vegyük meg”… Hát megvesszük. Az életünk itt válik bonyolulttá; hogyan védjük meg a lufit, hogy minél tovább megmaradjon.

Legjobb megoldás, hogy rákötjük az új tulajdonos kis kezére, így nem száll majd el a lufi. De hogyan védjük meg a fák, bokrok szúrós ágaitól? Mit mondunk majd az állatkert bejáratánál álló mogorva biztonságiőrnek, aki figyelmeztet bennünket, hogy lufival nem léphetünk be.

Most egy kicsit próbáljuk meg a történetet a gyermek szemszögéből nézni, és vonatkoztassunk is el egy kicsit.

Szereztünk egy lufit. Könyörögtünk érte, ígéreteket tettünk érte – egyszóval megharcoltunk azért, hogy miénk legyen ez a bizonyos lufi. Évek munkája volt kifejleszteni azt a tágra nyílt kerek szemű nézést, amivel elértük, hogy kiválaszthassuk a lufiárus számunkra legszebb léggömbjét. Felkötik a kezünkre, és elindulunk. Az enyém. Mostmár itt van a kezemen, mindenki láthatja, hogy nekem van a legszebb piros lufim.

Mikor észreveszem, hogy sokan nézik, kicsit megrázom a kezem, engedem, hogy a léggömb jobbra-balra ugráljon a levelgőben, amelynek képzeletbeli táncát a Szél is koreografálja; új lépéseket, forgásokat visz bele. A téren állók csodálattal bámulják a kecses mozdulatokat.

Ám vannak köztük irigyek is, akik azt gondolják magukról, hogy ők is ugyanúgy tudják táncoltatni a lufit, mint én. Piros lufimat látva még jogot is formálnak rá, hiszen rajtuk is piros póló van. Ezért megindítják a képzeletbeli támadásokat az én piros lufim ellen. Először engem akarnak földre vinni, később már csak a lufira koncentrálnak, talán már azt sem bánják, ha kipukkad, hiszen meg vannak győződve róla, hogy a darabkákat összeragasztva újra fel tudják fújni (valamennyire, de az elég is). Gondoljunk már bele, hogyan fog az kinézni?

El is engedhetném, hogy szálljon a magasba, hiszen ilyen szép piros lufija nem volt senkinek, mint nekem, ha csak egy kis időre is. De ezen a ponton még kétségbeesetten harcolok, hiszen ez az én piros lufim, én dolgoztam meg érte, én néztem a szüleimre szép kerek szemekkel és én tettem olyan ígéreteket, hogy egy hétig minden nap kiviszem a szemetet, vagy minden reggel beágyazom az ágyamat, rendet rakok a szobámban lefekvés előtt, stb. Az én ígéreteim, az én munkám.

Meddig védjem az újonnan szerzett piros lufimat? Vajon mikor jön el az a pont amikor már annyira védem, hogy szinte már én sem figyelek a táncra, és az engem körbevevő, téren álló álmélkodók inkább továbbhaladnak mellettem, jogosan, hiszen már nincs miben gyönyörködniük.

Ekkor eszembe jut, hogy vannak más terek. Vannak még lufiárusok, és a szüleimnek is van még pénze. A nézést már kifejlesztettem. Az ígéreteket megtettem, felkészültem azok megtartására, tehát lufit tudok szerezni. Táncoltattam is már, újra táncba tudom vinni. A kérdés már csak az, hogy lesz-e ugyanennyire kedves számomra az új lufi?

Vajon kell-e még védenem ezt a lufit?

Megosztás

Facebook Comments

Címkék
Előző
Következő

További tartalmak

Megosztás

Facebook Comments